A PILISI TISZTA BÚZA



Poros, hepehupás úton lovas kocsi rázkódott. Utasai megszokták ezt. Szekéren, naponta jártak ki a földekre dolgozni. Ma egy kis kitérőt tettek a hegyeki Pincesorra, hogy a gunyhóban tárolt borból vigyenek, néhány demizsonnal. Ott zörögtek a saroglyában össze-összekoccanva, pedig szalmakötelet tekertek közéjük, nehogy csak az üvegcserepekkel térjenek haza.
- Hű de meleg van! Egészen mellbevágott a hőség, ahogy kiléptem a borházból!- szólt Feri.
- Nem baj! Az a jó! Kellene az eső, de most már ne essen! Megdől a gabona, nehezíti az aratást!- fordult testvéréhez Misa.
- Tudod mit Öcsém! Ha már itt járunk, fordulj jobbra, a Papföldek felé, megnézzük elég érett-e a búza. Ha jó, akkor a dánosi táblán is az. Maholnap kezdhetjük a betakarítást!
- Bizony! Anya a lányokkal megfoltozta a zsákokat, Apa meg kimeszelte a magtárt, a földjét is feltapasztotta! Jól megjártak az egerek, mert a likakat is betömte. - tette hozzá nevetve.
Napsütésben aranylott, és hullámzott a gabonatábla. Néhol egész madárraj rebbent fel, hangoskodtak egy kicsit, majd, mint egy alaktalan szörny, hangtalanul tűntek el a bókoló kalászok között.
Mindketten leugrottak a szekérről. Feri letört egy kalászt, bal tenyerében szétmorzsolta, és kettéharapott egy szemet.
- Úgy csinálod, mint Apa! Na, milyen?
- Hát ez már jó acélos! - felelte a nagyok magabiztosságával.
- Acélos? Az milyen? Mutasd! - kíváncsiskodott Misa.
- Figyelj! A búzaszem szép fényes, pirosbarna, telt színű. Ha szétharapom, üveges, és semmi lisztes folt sincs benne. Ez a jó! Viszek haza néhány kalászt megmutatni!
Felkászálódtak, majd a Pándi úton át, indultak hazafelé. Megérkezve rögtön apjuknak adták a kalászokat. Mosolyogva dicsérte őket:
- Jól van fiúk! Péter-Pál napja van, ma szakadt meg a búza töve. Három nap múlva kezdhetjük az aratást! Addig is van munka elég!
- De mit kell még tenni? A zsákok megfoltozva, magtár kitakarítva! - kérdezte a kisebbik.
- Ej te gyerek! - nyomott egy barackot hüvelykujjával a gyerek feje búbjára - Hát a szerszámok? Mindent elő kell készíteni. Első a kenyérkereső szerszám, a kasza, amihez nagyon kell érteni: üllőn kikalapálni, köszörülni, a sarlókat is. Gereblyéket, villákat, tokmányt, fenőkövet, meg a többit. Majd a Ferkóval ezt elintézzük.
Misa anyjához futott, aki a kenderből szőtt zsákokat teregette a kerítésre.
- Mind megvarrta Mama? - kérdezte, miközben ő is segített.
- Meg, meg! Kibírják, hogy hazahozzuk benne a kicsépelt magot, amit a magtár földjére öntenek. Kell a sok zsák, mert jó termés ígérkezik. Ősszel majd szövök jó párat, mert néhányat el kell dobni. Nem csoda, ezeket még a Nyanyicska / legidősebb nővére/ szőtte, fiatal korában.
Hamar eltelt a három nap.
Július másodikán, Sarlós Boldogasszany napján szokták kezdeni az aratást. Hajnali négy órakor indultak.
A kávai földeken kezdték a munkát. Megálltak a búzaföld szélén s imádkozni kezdtek.
- rPán boh pomahaj!r1; Uram segíts! rBozse moj!r1; Istenem! Adj erőt, és légy velünk! - mondta a gazda.
Ferenc rögtön nekifogott a még harmatos gabona kaszálásának, melyből az erőskezű férfiak pobjecokat / szalmaköteleket / csavarással, tekeréssel készítettek. Az asszonyok lepakoltak a kocsiról minden enni-innivalót egy pokrócra. Volt ott, házisütésű kenyér, frissen köpült vaj, kőrözött, hagyma, főtt tojás, kolbász, és természetesen finom körtepálinka. Tartalmas reggeli kellett ehhez, az embert próbáló munkához.
- Tu je ránó! / Itt a reggeli! / Pogyte, pogyte! /Gyertek, gyertek! Hibaj tye, hibaj tye! Hibaj szem! -hívta őket enni a gazda.
Hangtalanul, sietve ettek.
Harangszót hozott a csend.
- Öt óra van! - állt fel a legidősebb fiú - Álljunk neki, mert nagyon meleg lesz! Én leszek az első kaszás, Apa a második, Öcsi te a harmadik. Ne feledd, ahogy tanítottalak!- fordult feléje. -Jobb lábbal lépj előre, jobb karoddal a kaszát felemeled a levágandó búza széléig, és erősen balra suhintasz! Jobb kezed a melled előtt keresztbe lendíted, bal karodat kinyújtod, és öt centire a földtől, levágod. Így folytasd! Felveszed a ritmust és menni fog!
- Fiam, kezd el, majd figyellek! De maradj le a bátyádtól, nehogy a kaszával a bokáját is levágod!
Misa nagy lendülettel fogott a munkának, s igen ügyesen vágta rendre a gabonát. Nem árulta el, hogy a réten gyakorolt már egy pár napja.
- Jól van, te gyerek! Csak így tovább! - dicsérte apja, majd megigazította derekán a tokmányt, /fenőkő tartó/ és beállt mögéje.
Az asszonyok, lányok is besorakoztak egy-egy kaszás után. Sarlóval szedték fel a markot, a levágott gabonaszálakat, és az előre lefektetett szalmakötélre helyezték. Mikor egy kévére való már a kötélre került, a sógor feladata volt hogy összekösse. Erős kezet igényelt ez is, mert a kötél megkötése után, a két végét kévekötőbottal dugta alá.
Ment a munka összeszokottan. Az egyik leány énekelni kezdett, s többen is bekapcsolódtak:
rA pilisi tiszta búza, kihajlott az országútra,
Még a fejét ki sem hányta, páros galamb mind elvágta.r1;
- Végre, hogy megjött a nótás kedvetek!- jegyezte meg Marci sógor - Már azt hittem, valamiért haragusztok!
- Dehogy! Csak most ébredtünk fel! Még meg is un minket! - mondta nevetve az egyik lány.
- Hány kévét rak egy keresztbe? - kérdezte a másik.
- Tizenhármat.
- Mért pont annyit?
- Apámtól így tanultam!
- Én meg úgy hallottam, hogy tizenhárom kévét azért kell egymásra rakni, tizenkettőt az apostoloknak, egyet Jézusnak!
- Pilisen, ezt nem szokták mondani! Mindig úgy rakjuk a kévéket egymásra keresztbe, hogy a kalász befelé legyen, egyet meg a tetejére. Így ha esik az eső, lecsurog a szalmaszálakon, a mag nem ázik meg. - mondta a férfi.
A Nap szikrázva ontotta sugarait, fénye visszaverődött a gabonaszárakon, és vakítóan csillant meg a kaszák pengéin.
- Tartsunk egy kis pihenőt! - állította le a munkát a gazda.
- Élezzük meg a kaszákat!- mondta Feri, aki a derekára akasztott vizes tokmányból vette ki az ocelt / kovakő/, amit a kasza élén mindkét oldalról jó erősen meghúzkodott. A többiek követték, s egyforma ritmusban énekeltek a pengék.
- Pisti, hozzatok vizet! - kiáltott az egyik asszony az akácfák árnyékában játszadozó gyerekeknek.
- De jó hideg! - jegyezte meg Misa, mikor jót húzott belőle.
- Persze hogy az, Anyuka beásta a földbe nyakig a korsókat! - közölte a gyerek.
- Vigyétek vissza, aztán fogjátok a bőgőt, /nagy fagereblye/ és húzzátok össze az elhullajtott kalászokat a keresztekhez! Ne vesszen kárba egy szem sem! - adta ki a feladatokat a kicsiknek az asszony.
- Te meg Kisferi, hozd ide, és terísd szét a szalmaköteleket, mert fogytán van!- kérte anyja.
Mindenki szorgalmasan, de jókedvűen dolgozott. Tréfálkoztak, mókáztak, a kezük meg sem állt.
Déli harangszóval az obed / ebéd / is megérkezett. A gazdasszony lovas kocsival hozta ki a bablevest, és túrósbatyut. Miscsicskával /kistálka/ a kezükben ültek le enni az akácfák árnyékába, majd pihentek egy órácskát.
A fiúk addig a kaszákat kitették a tűző napra, hogy jobban megérjenek a köszörülésre. A tokmányt újból feltöltötték vízzel. Régen az ökör szarvából készítették, ez bádogból volt.
Rövid pihenő után, egész szürkületig folytatták az aratást, de aznap nem végeztek.
- Szedjük össze a szerszámokat! - szólt a gazda, majd a fiaihoz fordult - Az egyik szekérre pakoljatok, a többiek azon menjenek haza. Ti pedig gyertek a másikkal, mert megjelöltem azokat a kévéket, melybe jó hosszúszárú rozs van belekötve. Azt most hazavisszük. Tudjátok a föld közepe táján mindig magasabbra nő a gabona.
- Nem ér rá a többivel? Én már alig bírom emelni a karom! - méltatlankodott Misa.
- Nem fiam! Később összekeveredik! Ez a néhány kéve ráfér a kocsira! Tudod, ebből szeretném a tetőt megjavítani! Na, fogd a háromágú villát, és dobáld fel!
Mit tehetett a legényke? Belátta, hogy apjának igaza van. A házuk tetejére ráfér egy kis javítás, néhol ki kell cserélni a zsúpot. Szó nélkül dobálta fel a kocsira a kévéket, ahol bátyja kalásszal befelé igazgatta. Majd mindhárman felültek, s indultak a többiek után, akik énekeltek még most is.
- Apa! Kicsépelhetem én a zsúpnak valót? - kérdezte a kisebb fiú.
- Aztán tudod-e hogyan kell? Van erőd hozzá?
- Persze, hogy tudom, láttam elégszer! Kiterítem a ponyvát, ráteszem a kévéket kalászával szemben egymással, és a cséphadaróval jól odaverek nekik! Addig csépálom, amíg minden szem kihullik.
- Na, na, na! Vigyázva kell azt, mert a szárakat nem szabad szétverni, összetörni! Ebből lesz a zsúp! Bizony régen így csépeltük ki a gabonából a szemeket, több hétig is eltartott, és nem kevés ember kellett hozzá!
Közben hazaértek. Lepakolták a rakományt.
Az itatóvályú vizében lemosdottak. Misa olyan fáradt volt már, hogy vacsora nélkül ment aludni.
Álmában hatalmas búzatenger felett szállott, mint egy madár. Repültr30;.repült! Érezte, hogy szárnyai elnehezültek, már nem bírja soká!
Hangokat hallott.
A nevén szólították.
- Misa! Misikém!
Körülnézett. A kék ég és a búzatenger eltűnt. Anyja arcát látta, aki már ideje keltegette.
- Kisfiam, ébredj! Apádék már várnak!
Kimászott az ágyból, és arra gondolt, hogy jobb volt, madárként repkednie.
Három napig tartott ez a kimerítő munka.
Végre az utolsó, lábonálló kis darabhoz értek.
- Mi legyen? Learassuk, vagy hagyjuk meg a madaraknak? - kérdezte Feri.
- Szerintem, vágjuk le! Mindenki vihet haza egy-egy kalászcsokrot, a többit majd Apa megfonja, aratási koszorúnak. Olyan szépet úgy sem tud senki sem készíteni! Elvisszük majd a templomba is, hogy hálát adjunk a bőséges termésért Istennek! - mondta Misa, aki apja tekintetét kereste.
Szemük összevillanása sok mindent elárult.
Az apai büszkeséget, hogy lám, felnőtt fejjel gondolkodik az én kisfiam!r1;
A gyermeki tiszteletet, hogy az én apám a legokosabb, legerősebb, legügyesebb ember!r1;
Már igen csak beesteledett, mire mindent felpakoltak és hazaindultak. A jól végzett munka öröme elfeledtette a fáradságot, s átcsapott önfeledt vidámságba. Dalolásukhoz a kocsi zörgése, és a paták kopogása adta a ritmust.
A gazdasszony kitárt kapuval várta őket. A szín alatt, megterített asztal fogadta a munkától, és mókázástól kimerült társaságot. A házigazda felemelte poharát és a következőket mondta:
- rAmit Isten megígért Noénak régen,
hogy míg a föld el nem múl, aratás is lészen!
Ím betőlt, mert a föld termését megadja, hű a népek Atyja! Ámen.r1;
- Köszönöm néktek a segítséget! Mert nekünk, embereknek a gabona, az élet!



Ma már gépekkel végzik ezt az embert próbáló, nehéz munkát, s így ezek, a közösséget formáló, és összetartó szokások is feledésbe merültek.
Az emlékbe eltett aratási koszorúk megmaradtak bizonyítékul az utókornak. Ezek színesítik minden évben Pilisen, a Szent István napi ünnepségeket, mikor az új lisztből sült kenyeret átadják a város Polgármesterének.

meseiro - június 20 2010 08:20:35 · 0 hozzászólás · 72 megnyitás ·